• Az én utam – állatszerető kisgyerekből vegán aktivista

    Sokan nem szeretnek a vegán életmód elérésére mint útra tekinteni, mert ennek egy gyors döntéssel, elhatározással „kellene” indulnia. Én mégis sokszor visszagondolok azokra a gyermek- és fiatal felnőttkori eseményekre, amik előjelei voltak annak, hogy ma ezt a cikket írom a saját vegán weboldalamra, és évek óta célom és legfőbb motivációm, hogy ezt a világot egy jobb hellyé tegyem.

    ~3-4 éves korom

    Mikor kiskoromban megtudtam, hogy a legtöbb étel, amit eszünk, állatokból van, mikor összeraktam a képet, akkor nagyon elszomorodtam. Megkérdeztem anyukámat, hogy nem lehetne-e többé nem enni őket. Bár 1 éves koromtól kezdve élt velünk kutya, de csirkék, disznók vagy marhák sem nálunk, sem a környezetünkben nem éltek, így nem ismertem közelről azokat az állatokat, mégis értettem, hogy a haláluk rossz, el akartam kerülni. A válasz az volt, hogy nem, továbbra is húst kell ennünk, mert ez a normális. Elfogadtam, hiszen a szüleim mondták.

    ~8-10 éves korom

    Emlékszem a döbbent fájdalomra, mikor szüleim olyan télikabátot vettek nekem, aminek a kapucnijának a szélén valódi szőr volt – még mindig szörnyen érzem magam miatta. Ott voltam a választásnál, maga a kabát tetszett is, kicsi hópelyhek voltak hímezve rá ezüst cérnával, de tudtam, hogy azért a szőrcsíkért meghalt valaki, és mégis abban kellett járnom legalább egy évig. A csíkot levettük róla, ez egy kicsit megnyugtatott, de tudtam, hogy ott van valamelyik szekrény mélyén ez a kis része egy holttestnek. Furcsa így utólag visszagondolni, mennyire tisztán értettem ezeket a dolgokat már akkor. A bőrcipő ellen is tiltakoztam, de még egészen sokáig nem hozhattam önálló döntést ezekről a kérdésekről.

    A kép csak illusztráció, nem én szerepelek rajta.

    ~12-14 éves korom

    Nagy ugrással korai tizenéves koromhoz, mikor már volt internetünk, és valahogyan ráakadtam egy videóra, amin a szőrmeipar kegyetlenségeit mutatták be.

    [FIGYELEM, felkavaró szavak és videó, ugorj a csillagozás utánra, ha szeretnél] Rókák, mosómedvék, nyestek. Élve nyúzás, testek halomba dobálva, a halom tetején, megnyúzva is pislogott még. Ez még a youtube létrejötte előtt volt.

    Most nem vagyok képes megnézni egy csomó hasonló videót, hogy azt illesszem be, amit akkor láttam, de a Trent Reznor által narrált, Peta által összevágott felvétel megfelel a célnak. Hogy érezd, amit akkor éreztem, ha szeretnéd tudni.

    ****

    Ugyanebben az időszakban, de kicsit később értesültem az állatkísérletek borzalmairól, és találtam listákat is a kísérletmentes termékekre. Már ekkor felcsillant bennem a remény, hogy jobbá tudnám tenni a világot: írni akartam a Fókusz nevű műsornak egy levelet, hogy foglalkozzanak ezzel a témával, hiszen erről mindenkinek tudnia kell! Sajnos meséltem a tervemről anyukámnak, aki valami olyasmit mondott, hogy úgysem fogja őket érdekelni, az emberek nem szeretnek ilyen borzalmas videókat nézni. Ő is mindig elkapcsol, ha egy állat szenved a TV-ben. Így nem írtam. Kb. két hétre rá mégis ez volt a fő témája éppen a Fókusznak (nem sok más hasonló műsor volt akkoriban), ami hatalmas elégtétel volt az egómnak, és persze adott némi reményt arra, hogy nem csak engem érdekel az, hogy mi történik az állatokkal szerte a világon.

    Később is próbáltam győzködni édesanyámat, hogy álljunk át kísérletmentes termékekre, a DM és a Tesco sajátmárkás termékei, valamint a Beiersdorf (Nivea) kézenfekvő megoldásnak tűnt – én magam ilyen samponokat és krémeket használtam, és ekkor már kerültem az állatbőrből készült cipőket, kiegészítőket is. Ő tűnt a leginkább meggyőzhetőnek.

    De a családomat azóta sem sikerült meggyőznöm.

    ~16-18 éves korom

    A környezetemnek való megfelelés azért sokszor felülírta a tudatosságomat, nem tudtam kizárólag állatkísérlet-mentes termékeket használni, csak abból, amiből volt ilyen opció. Nem mondtam le például a hajfestésről, amire akkor nem tudtam cruelty free alternatívát (most már többet is). De emlékszem a büszkeségre, amit éreztem, mert a sminkszütyőmben csak dm saját márkás dolgok voltak – tehát tudtam, hogy mind kísérletmentes, és nem ártottam senkinek. Erről a büszkeségről nem sok mindenkinek tudtam beszámolni, pedig talán lett volna egy-két barát, akit érdekelt volna, amit én tudok.

    Valamikor a gimi vége felé megfogadtam, hogy ha önálló leszek, és nem édesanyám főz majd rám, vegetáriánus leszek. A relatív önállóság hamarosan bekövetkezett, 19 évesen Szolnokról Budapestre költöztem albérletbe, de a nagy változások közepette nem jutott eszembe, mit terveztem évekkel korábban. Még mindig nagyrészt anyukám főztjét ettem, meg persze egyszerűbb dolgokat én is el tudtam készíteni otthon. Aztán 2007. január 1-jén a fogadalmakról beszélgetve eszembe jutott, így stílszerűen megfogadtam, hogy ha elfogy minden a hűtőből, akkor onnantól vegetarianizmus!

    Senkit nem ismertem, aki nem evett volna húst, de ez nem tartott volna vissza. Viszont sajnos hagytam magam meggyőzni, hogy halat azért fontos lenne ennem, így a családommal töltött hétvégéken folyamatosan halat sütöttek nekem, a vegetáriánus életmód nem valósult meg. Ma már tudom, ezt peszketáriánusnak hívják, én csak annyit állítottam magamról, hogy nem eszem húst. (Mintha a hal nem hús lenne…)

    ~20-23 éves korom

    Aztán a szervezetem döntött úgy, hogy több halat nem képes befogadni; a karácsonyi vacsoránál egy falatot sem voltam képes enni a csak nekem főzött halételből… Tudtam, hogy megbántom őket vele, de hányingerem volt, és egyszerűen nem ment.

    Hamarosan a tojással történt hasonló, egy ponton túl nem tudtam tojást enni önmagában (sütiben, tésztában sajnos nem éreztem ki). És megismertem a veganizmust, és kijelöltem, mint követendő irányt, de úgy éreztem, lehetetlen lépés. Mit fogok enni? Hogy mondom el a szüleimnek, hogy már a tejtermékeket és a tojást sem eszem meg? Szegények, már így is mennyi hülyeséget elviseltek tőlem… Biztos neked is ismerős ez a gondolat.

    ~24 éves koromtól kezdve 3 évig grafikusként önkénteskedtem a Futrinka Egyesületnek, jó érzés volt jót tenni, gazdátlan kutyáknak segíteni az otthonkeresését.

    A veganizmus váratott magára, de találkoztam valakivel, aki szintén célként tekintett a vegán életmódra. Elmondta, hogy a tejben genny és vér van. Nem átvitt értelemben: van egy érték, ami az elfogadható „szomatikus sejt” (értsd: genny) -tartalmat határozza meg a tejben, ez alatt teljesen legális és oké gennyes tejet forgalmazni. Sokszor visszagondoltam erre később, motivációt nyerve, mikor szerettem volna elkötelezni magam a vegánság mellett.

    Az igazság az, hogy féltem. Féltettem az egészségem, féltem a környezetem reakcióitól, féltem tőle, hogy nem fogok tudni mit enni, és elkerülhetetlenül visszacsúszok.

    Ekkor már a Facebook idejében járunk. Sosem voltam egy nagy troll, de kommenteltem valamit a húsevésről egy poszt alatt. Ezt meglátta egy másik vegetáriánus, és ismerősnek jelölt; csetelni kezdtünk, és jól összevesztünk, mert egymásnak merőben ellentétes elveket vallottunk arról, hogyan kellene terjeszteni a vegetáriánus szemléletet, kölcsönösen felidegesítettük egymás, majd nem beszéltünk vagy egy évig.

    ~25 éves korom

    Amikor újra rám írt, ő már vegán volt, nekem pedig, ha jól emlékszem, csak a tejföl volt az, amiről képtelen voltam lemondani (legalább is azt hittem), és talán ekkor még nem tudtam, hogy a méz nem vegán. Elküldte nekem Gary Yourofsky beszédét, és egy linket a Vegan in Hungary csoporthoz.

    Egy teljesen új, elmondhatatlanul izgalmas időszak következett. Gary szavaiban visszahallottam, amit én is gondoltam, erősen inspirált a változásra, a fejlődésre, és segített a szemléletmódom megszilárdulásában. Biztonságot adott a csoport, mert egyrészt láttam, hogy sokan vagyunk, nem csak én vagyok Magyarországon az egyetlen ilyen ufó, aki vegán szemmel tekint a világra, aki szerint az állatok nem azt érdemlik, ahogyan bánunk velük. Aki szerint az állatok önálló entitások, akik nem lehetnek tulajdonai senki másnak, akik felett nincs jogunk rendelkezni. Akiknek a kínzása, megölése ugyanolyan súlyos bűn, mint egy ember kínzása és megölése, mert ők ugyanúgy ragaszkodnak az életükhöz, a biztonságukhoz, a jóllétükhöz, mint mi, emberek.

    Emellett megnyugtatott, hogy van egy hely, ahol választ kapok minden kérdésre, gyakorlatiakra és elméletiekre egyaránt. A vegán életmód nem veszélyes, nem eredményez súlyos tápanyaghiányt, csomóan különösebb odafigyelés nélkül eszik a vegán junkfoodot/gyorskaját, és mégis egészségesebbnek tűnnek, mint a mindenevők. Ha emberek ezrei képesek vegán módon élni Budapesten (ekkor 3000 körüli tagszám volt a csoportban), akkor én is képes vagyok rá!

    Innentől gyakorlatilag vegánként tekintettem magamra, a korai botlásokkal és hibákkal együtt is.

    Rengeteg időt töltöttem a témáról való cikkek, posztok és hozzászólások olvasgatásával, kommenteléssel, új facebook ismerősökkel való cseteléssel. Készen álltam rá, hogy élőben is megnézzem, milyen a többi vegán.

    Bonifert Anna piknikje volt az első rendezvény, amit sok másik követett. Annával rögtön barátok, majd aktivistatársak lettünk, elkezdtünk szervezni egy egyesületet, annak részeként a VegaNinja volt az én projektem. Minden vágyam volt, hogy segíthessek az állatoknak és az embereknek egyaránt, hogy megkönnyítsem másoknak a vegánná válást, ami nekem olyan sokáig tartott. A kellő mennyiségű információ és a támogatás volt, ami hiányzott a váltáshoz, mikor én szerettem volna vegán lenni, meg akartam adni ezeket másoknak. Meg is tettem és teszem azóta is, és nagyon szeretem, amit létrehoztam.

    Sokat tanultam azóta – több nézőpontot ismertem meg a veganizmuson belül, megkérdőjeleztem mindent, és túl is nőttem a yourofskys szemléleten. Sok vegán projektben vehettem részt, egyesületek és események szervezésében, vegán vállalkozások beindításában nyújthattam segítséget. Mások pedig a VegaNinjában segítettek és segítenek nekem, cikkeket írnak, ötleteket adnak, támogatnak.

    Hálás vagyok sok mindenkinek az eszmecserékért és az inspirációért, na és persze azért a sok munkáért, amivel mások segítették a VegaNinja fejlődését, a (sajnos már nem létező) VegaNinja magazin létrejöttét, a fesztiválokon, rendezvényeken való részvételért a többi aktivistával.

    Hálás vagyok a támogatóimnak, akik a Patreonon biztosítják, hogy a 30 napos program fennmaradhasson.

    Hálás vagyok, mikor valaki elmondja nekem, mennyit segít neki az oldal, mert ilyenkor tudom, hogy megéri csinálni, nincs hiába a belefektetett pénz és energia. Néha nagyon kimerítő, de mégsem tudom abbahagyni, és nem is akarom, mert addig nem vagyok nyugodt, amíg az állatokat kirekesztés éri.

    Ez az én „vegán utam”. Ha szívesen megosztanád a sajátod velem vagy a világgal, lépj velem kapcsolatba akár az info@veganinja.hu címen, akár a Facebook oldalon, és mesélj!

     

    Vegán projektek, amiket csináltam (egyedül vagy csapatban):

    Vegán projektek, amikben segítettem: