Gyermekbarát holokauszt. Rabszolgamentes hétfő. Környezetkímélő nemi erőszak. Mind ugyanolyan. Fancsalin hangzanak, önmagukat fordítják ki. Mintha csak cinikusan csak arra használnák az egyik szót, hogy eltakarja a kegyetlenséget a másikban. Az ilyen szókapcsolatok közül az egyik legközismertebb talán: az emberséges állattartás.
Ha bánthatlak, vigyázni fogok rád!
Mindenevőkkel beszélgetve gyakran jön fel az az önmentés, hogy “a tojást csak otthonról hozom, és hát mi igazan jól bánunk a tyúkokkal”. Gyakran az állatipari sztenderdeket bemutató videókra szokott feljönni az, hogy “én csak háztájit veszek, szóval nem gondolom, hogy ezekhez a túlkapásokhoz nekem bármi közöm lenne”. Azaz nem azt mérlegelik, hogy helyes-e ölni vagy sem, hanem csak azon lamentálnak, hogy ha már így is, úgy is ölni muszáj, akkor legyen előtte vidám az a gyerekkor. Ez azért meghökkentő, mert egy olyan nem-ember teremtménynek társítanak egy az élet élvezhetőségét szavatoló jogot, amit hogyha komolyan veszünk, akkor talán első körben fel kellene ismerni ugyanannak a teremtménynek konkrétan az élethez (=nem megöléshez) való jogát, és utána azt, hogy az az élet lehetőleg számára jó legyen.
“Elnézést, Virág elvtárs, ez itt az ítélet.”
James Foley, Ali al-Sayyed, Steven Sotloff, David Haines, és sajnos meg sokáig lehetne folytatni a sort azokról az emberekről, akiket a közelmúltban brutálisan megöltek a kamera előtt. A róluk megjelent utolsó videókon egy közönyös, elcsigázott ember térdel a porban, a háta mögött egy másik, kezében késsel. A médiából sehonnan sem lehetett azt hallani, hogy “remélem, kedvesek voltak előtte vele”. Vagy hogy “ez gyors halál, mennyire emberséges”, mondjuk Alexander Litvinyenko egy hónapig tartó haláltusájához képest. És valahol csakugyan teljesen mindegy, ha a lemészárlásuk előtt elkábítják őket, esetleg teljesítenek egy utolsó kívánságot, az alap: a tudatos személyeknek egyetemesen joguk van az élethez, és elsősorban joguk van nem áldozatnak lenni.
Pénztárca etika – Tanyasi!
A kegyes halál tehát valójában nem jelent semmit a halottnak. A halált sem odázza el. A humánus gyilkosság védjegye egyedül az erőszak elkövetőjének hasznos, mert elfogadhatóbbá tudja tenni a terméket. Így például, ha csak azt éri el egy állatjóléti megmozdulás, hogy drágább lesz a boltban egy állati áru, attól az csak értékesebb lesz a tömegek számára – tehát véletlenül sem azt fogják mérlegelni, hogy morálisan egyáltalán elfogadható-e az a polisztirol tálcán lévő valami. Ugyanígy nem azért kerül többe az állatjóléti megfontolások melletti termelés sem, mert az drágább, hanem plusz szolgáltatásként egyfajta bűntudatot keltenek, és pár forintért cserébe azonnal segítenek feloldani azt.
Súlytalan, hogy mi történik egy élet tudatos kioltása előtt magához a tetthez képest. Ha ölni nem muszáj, de mégis tesszük, akkor hibát követünk el. És ha húst, tejet, vagy tojást vagy bármiféle állati terméket használunk, akkor ezt a hibát éltetjük. Ezek bizony rabszolgaság termékei, előállítói egyiket sem az embereknek állították elő, de cserébe mind megölendőek. Ha mi nem szólalunk fel az érdekükben, akkor továbbra is csak kiselejtezhető gépként kezelik majd őket, nem pedig élni akaró élőlényként.
T. J.
