Azt hisszük, hogy minden a miénk! Azt hisszük, hogy minden csak eszköz, ami a kényelmünket szolgálja. Azt hisszük, minden fölött uralkodunk. Ez (az uralom) a mi kötelességünk, végzetünk és lehetőségünk. Ez az uralom azonban erőszakon alapul, és már a világ minden pontjára, a világ minden élőlényére kiterjed.
A kultúránk, az iparunk, a gazdaságunk, az oktatásunk ennek az erőszakos, totális uralomnak az elmélyítésére, kiterjesztésére, rögzítésére, igazolására szolgál. Ez a totális uralom ellentmond mindennek, ami természetes.
Ha valaki a fénnyé változó rohanásból kilépve csendben leül, majd megfigyel egy állatot, talán megértheti, hogy miért utasítom el ennek az erőszakos struktúrának legalább egy részét. Ha az ember kiürít magából minden belé öntött ítéletet az állatokkal kapcsolatban, és üresen lesi az állatot, ahogy az magában önmagaként viselkedik, akkor olyan csodát láthat, amit nem akarhat elpusztítani (vagy szenvedésnek kitenni) csupán azért, hogy ízlelőbimbói vágyát, a divat iránti rajongását, szórakozási igényét kielégítse. Ahogy az állat reagál, mozdul, megijed, megörül, játszik, eszik, fekszik, elálmosodik, minden porcikájában olyan egyedi és olyan szenvedélyesen gyönyörű, olyan ártatlan és mégis vad (természetes), hogy még az az elpusztításának gondolata is ellentmond mindannak, ami normálisnak mondható. A szeme, a füle, az izmai, a csontjai – melyek egy félelmetesen bonyolult rendszert rejtenek – a természet szinte érthetetlen komplexitását sugallják, egy olyan rendszert, ami egyediségében illeszkedik a teljességhez.
Megérteni az állatok valódi természetét egy tanulási folyamat. Nem magától értetődő. Megérteni a fájdalmat (a félelmet, a szeretetet, az ösztönt), megérteni a pusztítást és megérteni azt, hogy ez nem szükséges, elmélyült gondolkodást igényel. Vegánnak lenni nem csupán azt jelenti, hogy az ember nem eszik húst. Vegánnak lenni azt jelent, hogy az ember a gondolatain keresztül legyőzi a korszellem által beléplántált mesterséges vágyát a pusztításra. Ezek után egy összetett cselekvési folyamat indulhat el: elutasítani minden olyan eszközt, gondolatot, tettet, ami az erőszakon alapul, kezdve az állatokon tesztelt kozmetikai szerek használatától, a tojás, tejtermékek, és más állati eredetű termékek fogyasztásán át, a cirkuszi mutatványokon való tapsolásig – mindent. (Vagy akár a gyerekmunkát, a rasszizmust, a háborút.)
Az állatok nem gépek. Az állatok nem eszközök. Az állatok nem azért vannak, hogy megegyük őket. Az állatok egyedi létezők, önmagukért értékesek. Megölni egy embert nem azért veszteség, mert azonos fajba tartozunk. Egy ember nem természetes halála (melynek során nem a psziché és a test közösen hagynak abba valamilyen tevékenységet) azért krízis, mert egy egyedi látásmód, egyedi gondolatok, egyedi tulajdonságok vesznek el. Ha pedig ez a krízis valós, akkor az állatokkal kapcsolatban is elmondhatjuk, hogy dráma minden egyes állati pillantás, szempont elvesztése. Az állat egy adott pillanatban egyedi szemlélőként éli meg a világot, egyedi módon érzékeli, értelmezi, reagálja a valóságot. És újra: ennek a pillantásnak az elvesztése ugyanolyan drámai, mintha egy ember pillantása veszne el.
Galambos Attila
