Állatvédelem Infobázis

Meddig kezelhetjük úgy az állatok szenvedését, mint “szükséges rossz”? – A Guardian cikkének fordítása

“A tudományos felismerések meggyőző erővel bírnak, de felülírhatják-e valaha is az emberek egészség, jólét, és ami a legszomorúbb, kényelem iránti vágyát? Ez a kérdés ütött szöget a fejembe, amikor az amerikai Munkáspárt nemrég bejelentett, „az állatok érzőképességével kapcsolatos bizonyítékok által alátámasztott” állatvédelmi irányelveiről olvastam. Ez a megközelítés – dicséretes módon – akár a libamáj exportjának vagy a teljesen abszurd borzvadászatnak a betiltásához is vezethet. Azonban jól gondoljuk át, hogy mit is kívánunk: ha tovább megyünk ezen a vonalon, előbb-utóbb kényelmetlen dilemmákkal fogunk szembesülni. Az állatokhoz való viszonyulásunk újraírása az elkövetkező évtizedek meghatározó témaköre lehet.” – A Guardian cikkének fordítása.

Írta: Michael Brooks
https://www.theguardian.com/commentisfree/2018/feb/18/how-long-treat-pain-of-animals-inconvenient-truth

Fordította: Kiss László

Akik odafigyelnek az állatok érzőképességére, máris nehéz helyzetekkel szembesülnek. Richard Dawkins például kijelentette: „Nincs olyan egyetemes indok, ami miatt azt gondolhatnánk, hogy a nem emberszerű állatok kevésbé intenzív fájdalmat éreznek, mint mi.” Dawkins szerint ennek meg kellene változtatnia a kulturális szokásainkat. A szarvasmarhák billogozását, az érzéstelenítés nélküli ivartalanítást, vagy például a bikaviadalok gyakorlatát „erkölcsileg egyenértékűnek kellene tekintenünk azzal, mintha mindezt emberekkel tennénk”.
Christof Koch idegtudós, aki a tudatosság minden formáját kutatja, kényelmetlennek nevezte a húsevés szükségességének kérdését. „Milyen jogon ölöm meg őket, ha nem élettelen gépek, hanem nagyon is érző lények?” – teszi fel a kérdést. David Chalmers filozófus pontosan ugyanígy érez, habár ő önkényes alapon különbséget tesz egyszerű és összetett tudatosság között, amely így lehetővé teszi számára, hogy halat és csirkét mégis egyen.

Az ehhez hasonló kognitív ügyeskedés rutinszerűnek számít ebben a témában. Egy állati tudatossággal foglalkozó kutatóval beszélgetve kiderült, hogy számára nehézséget okoz olyan állatok elfogyasztása, akikről tudja, hogy érző lények. A végén kijelentette, hogy soha nem evett olyan fajból származó állatot, amely a kutatása tárgyát képezte. Hozzátette azt is, hogy soha nem tanulmányozna teheneket.

Ugyanakkor az „alacsonyabb rendű” állatokra való hivatkozás sem lehet kifogás. Számos kutatás igazolja, hogy a csirkék nem csupán két lábon járó, érzéketlen, hústermelő gépek. Szoronghatnak akkor is, amikor fizikailag éppen nem is szenvednek. Kellemetlen lehet megtudni, de a csirkék igenis együttérzést mutatnak egymás iránt. A halak agyműködéséről és viselkedéséről szóló tanulmányok szerint a zsúfolt tenyésztési körülmények szinte bizonyosan tudatos szorongást okoznak az állatokban. És ott vannak a lábasfejűek: a polip vagy a tintahal. Agyuk kapacitása képessé teszi őket, hogy ugyanúgy gondolkodjanak, tervezzenek, reagáljanak, tanuljanak, és szinte bizonyosan érezzenek is, akár az emberek. A polipok az élő példa erre, hiszen szándékoltan és elképzelt módon cipelik magukkal a menedéküket, telepeket építenek, napról-napra változtatnak a vadászati szokásaikon, és ha lehetőségük adódik rá, meg tudnak szökni a fogságból is. Ezeknek a felfedezéseknek köszönhetően habár marhát, birkát, és disznót még eszem, polipot már soha többé nem fogyasztok. Ez az én kis saját kognitív disszonanciám; hiszen végül is annak ellenére nem mondtam le a tintahal fogyasztásáról, hogy ismerek tanulmányokat, amelyek szerint a tintahalak a macskákhoz és a kutyákhoz hasonlóan képesek álmodni, amikor alszanak. Tudattalan módon meghúztam egy elválasztó vonalat. De íme a valódi kérdés: vajon mennyi kellemetlen igazságot tudunk elviselni?

Vegyük például a rókák érzőképességével kapcsolatos kellemetlen (már akinek az) kérdést. Igaz, hogy tudományosan lehetetlen megmondani, mit érez egy róka, amikor egy csapat vadászkutya üldözi, az állatok agyával kapcsolatos ismereteink alapján elég megbízható választ kaphatunk. Az evolúció évmilliói alatt együtt fejlődtünk a rókával, és agyunk alapvető reakciói hasonló áramkörök és kémiai folyamatok alapján működnek. Amikor kutyák vadásznak ránk, szinte bizonyos, hogy ugyanolyan félelem kerít hatalmába minket, mint egy rókát.

De ássunk mélyebbre a témában! Kísérletek bizonyítják, hogy a csótányok és a tölcsérhálós pókok bizonyos szituációkban szoronganak, és szenvednek. Etikátlan lenne tehát gerinctelen állatokkal kísérletezni anélkül, hogy figyelembe vennénk, milyen érzéseket váltunk ki belőlük? Ez azért már egy kicsit túlzásnak tűnik, ugye? Legtöbbünk számára a csótányok és a pókok sokkal alacsonyabb rendű élőlények, mint az emberek.

De ne felejtsük el, hogy ezekkel a teremtményekkel, és az összes élőlénnyel való kapcsolatunk kulturális alapú. A belőlük származó fehérjétől és egyéb összetevőktől való évezredes függőség, az általuk képviselt veszélytől való félelem belénk kódolt ösztöne, és az életükkel kapcsolatos tudatlanságunk azt a meggyőződést véste belénk, hogy az állatok nem érnek annyit, mint az emberek. Most, hogy a tudomány megmutatja nekünk, valójában milyen egy ipari farmon tenyésztett csirke élete, milyen lehet húsáért tenyésztett struccnak lenni, vagy csótányként bezárva élni, vajon képesek leszünk túllépni a belénk nevelt dolgokon, és megfelelően reagálni?

David Mellor, a bioetika professzora, aki nagy hatással volt Új-Zéland haladó szellemű állatvédelmi törvényének előkészítésére, így fogalmaz: Az állatokkal kapcsolatos tapasztalataink mélyebb tudományos megismerése azt jelenti, hogy az általunk tartott állatokat nem pusztán „megszabadítjuk” a rossz élményektől, hanem olyan életet biztosítunk számukra, amelyet „érdemes élni”. Nehéz lesz. Betiltottuk ugyan a csimpánzokon való kutatásokat, azonban továbbra is tápláljuk a kognitív disszonanciát azáltal, hogy kísérletezhetünk majmokon, annak ellenére, amit tudunk ezekről a teremtményekről.

A tudománnyal való mentegetőzés az egyik ú.n. „szükséges rossz”: az orvostudomány fejlődésében rejlő lehetőség felülírja az egyes állatoknak okozott szenvedést. Ugyanakkor ordít róla az értékítélet: ugyanennek a vitának semmi alapja nem lenne, ha a kérdéses élőlény, amelynek a kutatás szenvedést okoz, egy ember volna. Sajnos nem mindig volt ez így. Az emberi történelemben előfordult, hogy a saját fajtánkon kísérleteztünk, ha megtaláltuk a módját, hogy aláássuk a  legbelső emberiességet egy adott rassz vagy mentális képesség alapján.

Változtak az idők, és talán újra változni fognak. Nem lehetetlen, hogy néhány évtized múlva a húsevés pontosan olyan szégyenfoltot kap, mint amilyen napjainkban kezd kialakulni a dohányzással, vagy az állatokon tesztelt kozmetikumok használatával kapcsolatban.

De addig még komoly próbákat kell kiállni. Melyikünk utasítana vissza például egy életmentő transzplantációt, pusztán azért, mert a szív, habár emberi szerv, egy sertésben fejlődött ki? Az emberi szerveket tartalmazó, genetikailag módosított sertések tenyésztése hamarosan valósággá válhat, de milliónyi állatnak kell majd elpusztulnia ahhoz, hogy az emberek élhessenek.

Ez lenne az a bizonyos élet, amit Mellor szavaival élve érdemes élni? Vajon ugyanolyan kellemetlenül kell-e éreznünk magunkat ezekkel a sertésekkel kapcsolatban, mint a Kazuo Ishiguro regényében (Soha ne engedj el) a szerveik örökbe adásáért klónozott és felnevelt emberekért? Szerintem igen, de nem hinném, hogy valaha is így fogunk érezni.